2010. október-november, 2 hetente: Azért az internetes kalkulátorok és oldalak mellett, természetesen igényeltünk némi komolyabb tájékoztatást is a szülésről, s ezt meg is kaptuk, mégpedig a Szent Imre Kórház szülésfelkészítő előadásain. Nem csupán az információk miatt tartottam fontosnak, hogy eljárjunk erre a „tanfolyamra”, hanem azért is, mert ezáltal megismerhettünk néhány itt dolgozó orvost (hátha éppen a nagy napon az egyikük lett volna az ügyeletes!), s emellett körbejárhattuk a kórházat, nem volt már annyira idegen a környezet, s könnyebben eligazodtunk az épületben. (Azt hiszem, aki részt vett a szülésfelkészítőn, s önerőből talált rá az F épületre, ahol tartják, az már az életben nem téved el többet a Szent Imrében! Mi is megismertük a mosodától, a veszélyeshulladék-lerakón át az alagsorig minden zugát!)
Összességében határozottan kellemes tapasztalatokkal, s valóban hasznos ismeretekkel gazdagodtunk ezeken a foglalkozásokon, még annak ellenére is, hogy végül éppen a szülésről szóló részről lemaradtunk. Minden előadást nagy tapasztalattal rendelkező orvosok és szülésznők tartottak, így nem csupán szakszerű tájékoztatást, de rengeteg gyakorlati tanácsot és kipróbált, bevált trükköt is tanulhattunk a 60-80 perces beszélgetések során. Az egyik legfontosabb leckét rögtön az első előadáson megkaptuk, bár nem egészen így számítottunk rá… Fél órás bolyongás, és kétszeri eltévedés után szomjhalál közeli állapotban vetődtünk be a Dr. Zellner Pál terem kétszárnyú ajtaján Istivel, s csak remélni mertük, hogy találunk még helyet, mivel 5-10 perces késéssel érkeztünk. A terem valóban zsúfolásig telt kismamákkal, akik a pocakjukkal szépen kitöltötték a sorok közötti helyeket, de szerencsére még éppen akadt két üres szék az egyik szélen, így oda lehuppanhattunk. Isti villámsebesen megitatott (hogy mikor szedte elő az üveget, és csavarta le a kupakot, meg nem tudnám mondani, valószínűleg titokban gyakorolt éjszakánként :D), s örömmel láttuk, hogy még nem maradtunk le semmiről. Az előadó ugyanis késett kicsit, egy hölgy érkezett, s kis türelmet kért a nevében mindenkitől. Mi közben kifújtuk magunkat, lehámoztuk a kabátunkat, egyre kényelmesebben elhelyezkedtünk, beszélgettünk, s egy idő után a teremben lévő halk morajban kezdtünk elálmosodni. Akkor már jó 20-25 perce várakoztunk, s ez rajtunk kívül egyre több kismamának feltűnt (pocakmérettől függően mind kevesebb ideig bírták egy helyben). Nemsokára már a kispapák is türelmetlenül pislogtak az ajtó felé, néhányan kimentek a folyosóra, hátha onnan érkezik valami hír. Jött is, az előző hölgy személyében további 20 perc után, s sűrű elnézések közepette jelentette, hogy ne haragudjunk, de a mai előadás elmarad. A telihold és a hirtelen jött melegfront miatt ugyanis nekiindultak a babák, tucatjával érkeznek a kismamák, minden szülőszoba, vizsgáló, vajúdó tele van, még a folyosón is szülnek, úgyhogy nemhogy kórházi orvos nincs elérhető az előadásra, de az összes külsős kollégát is be kellett hívniuk, hogy tartani tudják a tempót a bébikkel! Mi, még egyben lévő pocakosok együttérző mosollyal bólogattunk, s nagy izgatottan hagytuk el a kórházat, ahová csak néhány fronttal később vágytunk visszatérni. Azért a többi alkalommal, szerencsére mindig volt előadónk, akiktől a hasznos tudnivalók mellett vicces történeteket is hallhattunk. A témák többek között: alternatív szülési módok (vajúdás pozíciói, segédeszközök, segítők), a kórház nyújtotta lehetőségek, aromaterápia és homeopátia a szülés kapcsán, csecsemő első napjai, a szoptatás fontossága és módjai, s még sok egyéb, olykor a kismamák által felvetett kérdés is.
A kedvenceim a Bálint-család tagjai voltak, dr. Bálint Mihály, aki a várandósság pszichológiájáról, s dr. Bálint Sándor, aki a szülés körülményeiről, lehetőségeiről tartott előadást. Mindkét doki valódi öreg róka a szakmában, ám korántsem megkövült, mohás öregemberek, évszázados elvekkel, meg ósdi nézetekkel, hanem nagyon is modern, haladó felfogással, rendkívül éles elmével, és remek humorérzékkel rendelkező, kiváló orvosok (erről személyesen is meggyőződhettem, mivel az egyikükkel valóban találkoztam is azon a bizonyos nagy napon). Eltérő témájuk ellenére mind előadásmódban, mind hozzáállásban igen hasonlóak voltak, mindketten a szülés természetességére helyezték a hangsúlyt, s igyekeztek felvetni és megválaszolni minden olyan kérdést, amely egy első gyermekével várandós kismamát foglalkoztathat, de nem meri/nincs kinek feltenni (a családról, a várandóssággal és a babával kapcsolatos érzelmekről, ezek változásairól a 9 hónap folyamán, kételyekről, sőt, még a várandósság alatti szexről is).
A másik kedvencem a kórház egyik neonatológus doktornője volt (sajnos az ő nevét nem írtam fel, mivel akkor is későn érkeztünk, s a tájékoztató lapon három orvos neve is szerepelt erre a napra), egy nagyon kedves, pörgős, mosolygós orvos, aki nem mellesleg maga is kétgyermekes anyuka, így nem csupán a tankönyvi szöveg szerint adta át a tudnivalókat, s ez olykor szemet szúrt néhány pocakosnak. Az első sorokban ülő sok (ön)tudatos kismama be is próbálkozott nála néhány kérdéssel, amelyekre a doktornő mindig nagyon frappánsan válaszolt. Csak egy példa: a rövid hajú, szupervékony, szupertudálékos anyukajelölt, aki minden előadáson lelkesen felszólalt, s érvelt, legtöbbször szimplán azért, hogy a hangját hallassa ((ha éppen nem, akkor répát evett harsogva), a következőt kérdezte: „Mit érdemes összepakolni a kórházi csomagba? Csak, mert tegnap betettem még a mellszívó mellé a labdát is, és már alig bírom el a táskát!” Mire a doktornő lazán: „Belátására bízom, a legtöbb dolgot, köntös, hálóing és tisztálkodó szerek kivételével mi is tudunk biztosítani. Mindenesetre fontos szempont, hogy a csomag kiférjen az ajtón…” 😀
Azért, amellett, hogy hasznosnak tartottam az előadásokat, egy alkalommal kifejezetten rosszul éreztem magam, mégpedig akkor, amikor a laktációs tanácsadó a szoptatásról beszélt. Ez önmagában egészen érdekes téma volt, főleg úgy, hogy az előadást kiegészítendő, sok-sok grafikonnal és képpel színesített prezentációt is hozott. Ám, hogy mi célból került a felvételek közé egy gátmetszést bemutató fénykép, nem tudom megmondani, de azt hiszem, abban a pillanatban visszasírtam a két másodperccel azelőtti tudatlanságomat. Ráadásul nagy vidáman közölte, mikor már fél perce meredt a képre 50 db lefagyott, görcsbe rándult kismama, hogy gyengébb idegzetűek inkább csak jegyzeteljenek, amíg ezt a képet eltekeri. Persze, sietett hozzátenni, hogy a Szent Imre mennyire gátvédelmes kórház, s ez igaz is, de emellett az is tény, hogy első gyermekes anyukáknál itt is szinte minden esetben inkább a vágást választják, mint a repedést. Ezt is tudtuk mindannyian. Csak valahogy nem esett annyira jól ezt egy kétméteres kivetítővásznon látni, s arra gondolni, hogy ez milyen egy jó megoldás… Szerintem a Kicsike is érezhette, hogy valami nem teljesen tiszta a szobája túloldalán, mert olyan éktelen rugdosásba és forgolódásba kezdett, hogy muszáj volt elővennem egy kis kekszet, hogy lecsillapítsam vele. Hazáig sajnos nem tartott ki a hatása, de rutinos, öthónapos pocakosként almát is hordoztam magammal, így azzal végül meg tudtam szelídíteni a kis ugrifülest! S csak remélni mertem, hogy több ehhez hasonlóan megrázó élmény nem vár ránk a születéséig.
(Az általam leghasznosabbnak tartott előadásokról írok majd egy-egy összefoglalót a Hasznos lehet – Kismama kategórián belül, hátha jól jön valakinek!)
Csengebaba 